Az embereknek vannak félelmei. Mindenkinek van. Ki a sulitól fél, van ki a fiúktól, van ki egy tanártól, ki a haláltól, ki a betegségtől. Nekem is van félelmem. Félek, hogy egy nap, már nem lesz mellettem.

A húgom 13 évesen lett beteg. Leukémiát diagnoztizáltak nála. Nem volt könnyű. Rengeteg kemo, sugár és megannyi gyógyszer. Ritka egy leukémia, így sokáig tartott, mire rájöttek, hogyan is lehetne egyensúlyban tartani. Ez több  mint két évbe telt. A halál küszőbén jártunk, amikor már végleg lemondtunk róla, akkor történt a csoda. 

Túléltük. Persze havonta kétszer vizsgálják, és keresik a gyógymódot. Mi pedig hálásak vagyunk, hogy kaptunk még egy kis időt, amit együtt tölthetünk. 

A húgom, Zoey most 18 éves, és sikerült leérettségéznie. Most pedig pihen, és egyetemi felvételire jár. És az orvos tanácsár és persze a mi szigorunknak köszönhetően eljár egy csoportba. Bár utálja, de elmegy, mert jár oda egy állítása szerinte egy cuki és nagyon helyes fiú. Tomnak hívják, 20 éves és szintén leukémiás. És láthatoan nagyon bejön neki Zoey. Már volt is nálunk, és tényleg nagyon cuki. És már randiztak is. Nem is egyszer. Azt hiszem, most vannak együtt már 2 hónapja. 

Én személy szerint örülök nekik. Nem zavarják és nem akadályozzák őket a betegség. Normális életett akarnak élni. Bár anya tart tőle, de semmit sem tagad meg tőle, hiszen ő is boldognak akarja látni.

Én Rose vagyok, Zoey nővére. Most végeztem el az egyetemet, egy év kihagyás után. Sikerült egy állást is találnom, ahol éppen gyakornok voltam, és felajánlottak egy titkárnői állást, amit azonnal elfogadtam, hiszem most nagyon jól jön a pénz.

Hát, ime a mi életünk. Sosem unatkozunk. Mindig történik valami. Hol jó, hol rossz. De bízunk és hiszünk. Hiszünk, hogy ezek után csak jobb lehet.